1. RÉSZ
Amelyben megismerhetnek az olvasóim.
Ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretnék? Mi az az endometriózis és mióta része az életemnek?
Józsa Tamara Eszternek hívnak. 30 éves múltam 2021 novemberében. Fergeteges születésnapom volt, hála a családomnak és a barátaimnak. Sok minden elgondolkodtatott a kerek évforduló kapcsán. Ekkor döbbentem rá arra, hogy már pontosan tíz éve harcolok az endometriózissal. 20 éves voltam, amikor diagnosztizáltak. Az elmúlt egy évtizedet rengeteg fájdalom, harc, dráma, de ugyanannyi öröm és boldogság is fűszerezte.
Szeretném még az elején leszögezni, hogy ez a saját történetem. A képeken engem láthattok. Fontosnak tartom, pláne a mai világban, ahol minden másodpercben születik valahol egy bejegyzés, hogy tudjanak az olvasók arcot társítani a történet szerzőjéhez, főleg, ha a történet valós és azzal a szándékkal lát napvilágot, hogy másokon segítsen. Mindent vállalok. A nevemet, az arcomat, a múltamat, a hibáimat. Teljes vállszélességgel kiállok mindemellett. Különben csak az árnyékban bújkálnék, mint maga az endometriózis. Célom, hogy a blogom olvasói megismerjék ezt az aljas betegséget. Szeretnék segítséget nyújtani azoknak, akik a sorstársaim és azoknak is, akik még csak most lépnek a csatamezőre. Ez nem egy könnyű harc. Ez háború. Ez lett a küldetésem. Valahogy hirtelen ezt érzem most a legfontosabb dolognak az életemben.
Az endometriózis gyakorta lapul gonoszan a háttérben, a fájdalmas menstruáció egyik fő oka. Akkor beszélünk endometriózisról, ha a méhnyálkahártya a méhen kívül, máshol is megtalálható a szervezetben. A továbbiakban szeretném közölni, hogy nem kívánok orvosi szakzsargont, kifejezéseket használni, mivel sem orvos, sem szakember nem vagyok. Igyekszem ezektől mentessé tenni az irományaimat. Krónikus kismedencei fájdalommal járó betegség, gyakori panaszaink a fájdalmas vizelési inger, a nehéz székletűrítés, az én esetemben pedig már létfontosságú szerveket is megtámadott az endometriózis, sőt a fájdalmas szexuális életet is nagyon fontos ide sorolnom. Ezek mind a tünetei. Van még több is. Érdemes őket időben felismerni, mert semmilyen fájdalom és panasz nem indokolt sem menstruáló, sem NEM menstruáló, fogamzóképes nő esetében. Az endometriózissal vívott harc legfontosabb eleme az IDŐ! Minél több idő telik el a diagnosztika felállítása és a megfelelő orvosi ellátás között, annál inkább csökkennek az esélyeink, például a természetes úton történő terhességre. Az endometriózis akár meddőséghez is vezethet, sőt, annak egyik gyakori oka. Tehát ez egy folyamatos versenyfutás az idővel. Mivel ez a betegség jelenleg még nem terjedt el a köztudatban, ezért sajnos ahhoz képest, hogy minden tizedik nőt érint, jelenleg kevés orvos foglalkozik vele és tud szakszerű ellátást nyújtani. Pedig közel 180 millió nő van a világon, aki szenved emiatt. Rettenetesen.
Mindig is feszültséget keltett bennem az, ha egy nő menstruációs fájdalmára azt a választ kapta, hogy "hiszti". Bizonyára voltak idők, amikor ez járta, de manapság szerencsénkre kezd kimenni a divatból az együgyűség. Nagyon fontosnak tartom a társadalmi érzékenységet. Támogatom a női összetartást és összefogást ennek a dolognak a kapcsán IS. Mindenkinek szüksége van egy olyan "biztonságos helyre", ahol megértik. Ahol kiadhatja magából minden fájdalmát. Ahol nem közösítik ki, nem rázzák le. Óriási szerencsém van, hogy olyan családom és baráti köröm van, akik mindig hittek a fájdalmamban. Tizenhárom éves koromban kezdtem menstruálni, ami már akkor fájdalmakat okozott. Kisebbeket-nagyobbakat. Akkoriban sok velem egykorúnak fájt, de még "ciki" volt róla beszélni. Bár ne lett volna az! Sosem ciki. A ciki szó viszont nagyon cikis. Nem is használom többé! Egészen húsz éves koromig vártam, mire megtaláltam a megfelelő nőgyógyászt, aki minden követ megmozgatott értem. 2014-ben sor került egy műtétre, amely feltárta, hogy előrehaladott állapotú endometriózisom van. Ekkor voltam huszonhárom éves, de már évek óta produkáltam a fájdalmas tüneteket, amelyekre sosem volt megoldás, hogy cukorkaként szedem be a fájdalomcsillapítókat. Végső kétségbeesésében az orvosom laparoszkópos műtét mellett döntött, ugyanis az endometriózis esetében sokszor még az MRI is csődöt mond, tehát nem olyan egyszerű megfejteni, hogy mi áll a sok szenvedés hátterében. Addig kell menni és kutatni, amíg az ember nem kap egy jól értelmezhető választ. Mert mindenre van válasz.
Abban az időben egy budapesti állami kórházban műtöttek, ahol a főorvos próbálta megakadályozni a műtétet, mivel azt gondolta, "ilyen fiatalon nem lehet valakinek endometriózisa". Sosem felejtem el a nőgyógyászom arcát, amikor magamhoz tértem. Dagadt a büszkeségtől, hogy igazolni tudta végre a problémámat és fortyogott a dühtől, hogy nem hittek még neki sem. Kiviharzott a kórteremből és a főorvos elé hajította a jól látható eredményeket. Az endometriózis ott burjánzott a testemben, mint egy gusztustalan, elpusztíthatatlan parazita. Megtámadta a méhemet, a rekeszizmaimat. A "mák hasonlattal" tudnám a leginkább kifejezni, hogy képzeljétek el: Mintha egy nagy marék mákszemet hintenének a(z) (elsősorban női) szervekre. Össze-vissza szóródnak, az icipici szemecskéket pedig szinte lehetetlen vállalkozás mind eltávolítani. A nagyobbakat igen, az összenövéseket, és csomókat, amiket okozni tud igen, de a jelentősebb részét sajnos nem. Nekem akkor "gombostűfejnyi" nagyságúakat sikerült eltávolítani. Egy egész sereg orvostanonc dolgozott rajta az orvosom mellett, mivel még sosem találkoztak addig ezzel a betegséggel! Ugye? Ki hallott már ilyet? Sajnos én igen. Három órás műtét volt.
Erre az időszakra datálható, amikor felnyíltak a szemek az orvostudomány világában az endóval kapcsolatban. Az orvosok beszélni kezdtek egymással a betegségről. Intézmények jöttek létre, ahol akkor még csak nagyon szűk körben, de próbálták fejtegetni a kialakulás okát, a betegség természetét. A mai napig nem létezik olyan megoldás, amely végleges lenne rá. De azt is bizton állíthatom, hogy ma már nagyobb tömegeket foglalkoztat. Ám ennél sokkal többre volna szükség. Tudásra, szakorvosokra, speciális felszerelésekre és intézményekre mindenhol az országban. A kezelések sokszor megviselik a pénztárcánkat. Pedig egy ideális világban, ahol támogatnunk kellene a termékenységet, vagy éppen gyógyítani kellene azt, ennek az egésznek már természetesnek és zökkenőmentesnek kellene lennie. Idealizálok egy olyan jövőt, ahol minden betegséggel küzdő nő megkapja azt az ellátást, amelyre szüksége van. Ahol nincsenek évekig tartó várólisták, későn észrevett diagnózisok, félresikerült műtétek, meddőség. Azt gondolom, hogy a legjobb tanács, amit itt az elején adhatok, hogy SOHA ne fogadjuk el válaszként a fájdalmunkra, hogy "normális". Sem az endometriózis, sem más betegségek kapcsán. Mindig van legalább egy ember, aki fogja a kezünket, amikor senki más. Rengeteg olyan pillanat volt az én életemben is, amikor elnémultam és elbátortalanodtam. Amikor kifutott a lábam alól a talaj. De a sötétben tapogatózva mindig meg tudtam fogni végül valaki kezét. Az első ilyen alkalom, amikor úgy éreztem, szakadékba zuhanok, pontosan az első endometriózis műtétem volt. Amikor két kiváló szülész-nőgyógyász a szemem láttára egymásnak esett, de győzött a sok éves utánajárás, győzött az, hogy az én nőgyógyászom folyamatosan csak a válaszokat kutatta miattam. Bár azt mondhatnám, hogy az volt a kezdet és a vég. Bár azt mondhatnám, hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy győzedelmeskedni tudjunk. De nem így történt.
Az volt az a pont, amikor a hullám végre megtört. Majd visszagördült. Akkor kezdődött az örökös harcom az endometriózissal.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK
