"Csak még egy kicsit tartson ki, Tamara!" - mondta az orvosom, s közben tele volt a hangja szomorúsággal.

Az első laparoszkópos műtétemre 2014-ben került sor, akkor tárta fel a nőgyógyászom, hogy komoly stádiumú endometriózis okozza mindennapos fájdalmaimat, különös tekintettel a menstruációs panaszokra. Már tudjátok, hogy ezt követte az a néhány éves periódus az életemben, amikor megállás nélkül fogamzásgátló tablettát (Visanne-t) szedtem (ez azóta is így van, de már másik tablettával). Ez azt jelenti, hogy egyetlenegy nap sem telt el gyógyszer nélkül. Ennek következménye lett, hogy nem volt menzeszem és felhőtlenül élveztem az életemet, hiszen nem kellett havonta egy hetet az ágy tetején töltenem magzatpózban szenvedve. Az engem körülvevő nők titkon mind irigyeltek emiatt, és jómagam is "büszkén" vertem a mellem, mint Tarzan, hogy nekem aztán nincsenek gondjaim. Az élet hirtetelen sokkal szebb lett, kinyílt a világ körülöttem és nem volt semmi, ami visszarántott volna, vagy megakadályozott volna abban, hogy menjek és élvezzek mindent, ami rám vár. Azonban azt is tudjátok már, hogy ennek a felhőtlen és egyben felelőtlenül élvezett időszaknak is bizony alaposan megfizettem az árát, ugyanis 2019-re nemhogy visszatértek a fájdalmak, de mintha ezerszeresen felnagyították volna azokat. Ugyan addig a percig megfeledkeztem arról, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség, akkor azonban, sok év után a semmiből előderengett egy rémisztő szó: "ENDOMETRIÓZIS!" Úgy hasított belém a gondolat, mint a legélesebb penge. "Csak ez okozhatja a megmagyarázhatatlan fájdalmaimat! Csak ez az alattomos, gonosz dolog lehet a háttérben!" - Hiszen már tudjátok, hogy valóban ez is volt. Lázasan keresgélni kezdtem, hogy ki az a specialista, akiben megbízhatok, aki mellett elköteleződhetek és lerakhatom a voksomat. Mivel pontosan tudtam azt, hogy a jövőben egy szakember lesz az, akire számíthatok, aki majd megfogja a kezem és végigkísér ezen a rögös és utálatos úton. Nem volt olyan egyszerű a nyomára bukkani, mint gondoltam. Akkoriban még javában dolgozott az állami szférában, azonban a fájdalmaim miatt nagyon sürgős volt mihamarabb találkoznom vele, így én az általa üzemeltetett magánintézetben kerestem fel. A hely neve elég "ütős" (egyben nyomasztó is), habár az utcafrontról csupán egy diszkrét táblácska hirdeti:

"MEDEND"

MEDEND = azaz Meddőség és Endometriózis Intézet

De akár hívhatnám a második otthonomnak is, olyan rendszeresen látogatom. A "Medendbe járni" hirtelen nagyon fájdalmas és rémisztő gondolat lett. Csupán azért, mert eddig akárhányszor ott jártam (ezen alkalmak száma pedig igen magas) soha, egyszer sem távoztam úgy, hogy azt kaptam útravalónak: "Tamara, ön makk egészséges és majd ki csattan, olyan állapotban van!" Nem, ez még nem hangzott el egyszer sem. Egy endometriózisos beteg esetében ezt hallani szinte esélytelen. Volt olyan alkalom, amikor annyira megviseltek az elhangzottak, hogy kifelé menet tiszta erőből lefejeltem a bejárati kaput és a recepciót elválasztó hatalmas üvegajtót. Amitől aztán háromszor is elnézést kértem. Nos, általában ilyen idegállapotban távozom annak ellenére, hogy a Medend falai között a legnagyobb biztonságban vagyok, hiszen a kiváló asszisztenseken kívül ott lelek rá az én drága specialistámra, akinek többszörösen tartozom hálával az életemért. Mégis lefejelem az üvegajtót. Mégis ott zokogok összetörtve a Varsányi Irén utca kellős közepén, miközben biciklisek cikáznak el mellettem.

Nem fogok visszatérni részletesen az elmúlt években átéltekhez, hiszen már mindannyian olvashattátok korábbi írásaimban, mikor került sor a nagyobb beavatkozásokra, és az endometriózis az adenomysosissal társulva milyen mértékben támadott és milyen mértékben okozott pusztítást. A mai napig képtelen vagyok egyedül elmenni a Medendbe. Ha van valami, amitől úgy rettegek, mint más a pókoktól vagy darazsaktól, nekem ez a hely és az itt átéltek okoznak ilyenfajta traumát. Minden alkalommal elkísérnek a szüleim, és amióta az életem része, Zoltán is ragaszkodik ahhoz, hogy a Medend kapuja előtt várjon rám, ha kell, akkor hosszú órákig. Nem tudjátok elképzelni, micsoda tömeg gyűlik össze odabent rendszeresen. Hogy hány nőt láttam zokogva elhagyni a vizsgálót, vagy éppen mosolyogva egy kedves ultrahangképpel a kezében. Nagyon változó. De látom a hölgyek arcán ugyanazt a feszült várakozást és kíváncsiságot, amit magamon is tapasztalok. Mégis olyan érzés, mintha egyfolytában jéghideg lenne, az elmémre és a testemre pedig egyszerre tekeredne egy elviselhetetlenül nehéz béklyó, amely a földig húz. Reszket a szívem és a lelkem egyszerre. Pontosan tudom azt, hogy mindössze néhány percem lesz az orvosom jelenlétében, nincs többre ideje, hiszen millióan várják a szakértelmét és szomjazzák a tudását. Néha úgy érzem, hogy olyanok vagyunk, mint egy eleve vert sereg, akik mégis belekapaszkodnak a remény utolsó szikráiba és nem hajlandóak elfogadni a sorsukat. Azt hiszem, ennek így kell lennie, ez így is van jól. Arra bíztatok mindenkit, hogy ne törődjön bele a sorsába, ne fogadja el osztályrészéül a fájdalmat, ez soha nem lehet természetes velejárója az életnek. Soha! Amíg van, aki küzd értünk, amíg van, aki éjt nappallá téve kutatja az endometriózisra a válaszokat, addig nincs az a luxus, hogy beletörődjünk, hogy így kell leélnünk az életünket.

Sajnos nincsenek jó híreim. A tegnapi napról azt állítottam, hogy vízválasztó lesz, és ez be is igazolódott. Január óta tudom, hogy egy négy centiméteres ciszta fészkelődik a bal petefészkemben, ez pedig a méhemben szétterjedt adenomyosissal karöltve folyamatos fájdalmakat okoz. Ismét napi szinten szenvedek, lassan kezdik átvenni a "jobb napok" felett az uralmat a "rossz napok". Ilyen az endometriózis. Gőgös, konok, visszautasíthatatlan, és ennek jegyében basáskodik. Az egyetlen, amivel harcolni tudok ellene, az az akaraterőm. Azokon a napokon tudok neki parancsolni, amikor elmegyek a testvéremmel edzeni. Akkor is, ha a petefészkembe nyilaló elviselhetetlen fájdalom kelt legszebb álmomból. Újfent úgy szedem a fájdalomcsillapítókat, mint a cukrot. A tegnapi napon, mielőtt elindultunk volna a kontrollra, azt mondtam anyának, hogy pont olyan érzés, mintha egy kés állna ki a hasamból, amit úgy forgattak bele, hogy még éppen túléljem a fájdalmat, és talán sokkal rosszabb lenne, hogyha "kirántanák azt a kést", mert abba viszont biztos belehalnék. Nem túl szép és költői gondolat, ugye? Inkább rémisztő. Ilyen hangulatban indultam el a Medendbe. Azt gondolom, hogy sok sorstársam érezhet hasonló pánikot, ezért sem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire fontos, hogy legalább egy olyan ember legyen az életünkben, aki mindenről tud, és olyan háttérországot biztosít, amelyre a legrosszabb hír esetén is bátran támaszkodhatunk. Ez nem az a betegség, amelyet az ember képes teljesen egymaga leküzdeni. Ez a csata hosszú évekig tart, uralja a fiatal kort, a középkort, sőt, sajnos a menopausa után is felbukkanhat. Nem válogat, nem szívódik fel. Akkor sem, ha a fejedhez vágják, hogy "De hát nem is tűnsz betegnek!". Nem csak akkor beteg valaki, amikor levegőért kapkod és a hasát szorongatja fájdalmában. Én már olyan sok éve vagyok az endometriózis okozta fájdalmaim rabja, hogy már csak azt veszem észre, ha éppen jól vagyok. Az már fel sem tűnik, ha fáj, mert annyira hozzászoktam. Nálam az az alap.

Szomorú, hogy a 2021 márciusában elvégzett igen komoly beavatkozás után most, szinte pontosan egy évvel a műtétet követően ismét III. stádiumú endometriózisom van. A stádiumok felosztásáról korábbi bejegyzésemben többet is olvashattok. A lényeg, hogy hajszálvékony jégen táncolok a III. és a IV. stádium között, és fogalmazzunk úgy, hogy V. stádium nem létezik. Ez azt jelenti, hogy legyek is akármilyen szívós az edzés vagy a követendő diéta kapcsán (vöröshús és cukormentes táplálkozás), az állapotom a közeljövőben romlásnak fog indulni. Ebből következik, hogy késő őszre elkerülhetetlenül beköszönt a IV. stádium, amely egy újabb műtétet vonz magával. Ez sajnos nem egy olyan betegség, amit gyógyszerszedéssel kordában lehet tartani. Az endometriózis megy a maga útján, mint egy konok vándor, ide-oda felveri a sátrát, és csak a hasi tükrözés tudja majd nyakon csípni. Jelenleg az a helyzet, hogy az orvosom elzárkózik egy azonnali beavatkozástól, mert feleslegesnek tartja az én állapotomban a fél évente történő beavatkozást, hiszen nagy eséllyel alakul ki nálam szinte azonnal, néhány hónap gyógyulási szakaszt követően újra az endometriózis. Akármennyire is egyetértek vele, hogy nem fekszem rutinszerűen a kés alá, mégis félek az elkövetkező időszaktól, az állapotromlástól, a folyamatos fájdalmaktól. Azért félek, mert pontosan tudom, hogy mi vár rám. Többször is átéltem. A lelki szemeim előtt látom, hogy ez mennyi lemondást és kimaradást jelent. Ezért is határoztam el, hogy olyan mértékben fogok harcolni, mint még soha azelőtt. Nekem is van veszítenivalóm. Ezt a nyarat úgy fogom végigtolni, mint egy igazi hős. Azt szeretném bebizonyítani elsősorban magamnak, másodsorban pedig a világnak, hogy akkor is lehet számítani rám, ha már fél lábbal a műtőasztalon vagyok. Nem hagyom magam elpusztítani. Számít rám a családom, a barátaim, a Csillag Musical Társulat és még sokan mások. Majd akkor fújok visszavonulót, ha már nem visznek maguktól a lábaim. Mert félek, hogy eljön ez az időszak is. Amikor majd beköszönt az ősz. Az orvosommal abban maradtunk, hogy "kitartok". Semmi mást nem tud tanácsolni ezen kívül, hiszen az egyetlen megoldás maga, a műtét, amit addig nem végez el, amíg nem bólintok rá a babaprojektre. Akkor viszont elsőbbségi műtétként fog szerepelni a listán. Viszont nem olyan egyszerű ez a helyzet, hiszen sok víz lefolyik még a Dunán addig, három havonta fogjuk nyomon követni a ciszta alakulását és ha őszig nem szívódik fel (rosszabb esetben kipukkad), akkor elkerülhetetlen a műtét, illetve az orvosom szerint amiatt is joggal aggódom, hogy a baba nem tud megfoganni, amíg a méhem eleve telítve van adenomyosissal (endometriosis interna, tehát a méhen belül mélyen beágyazódott endometriózis). Tehát nagy eséllyel ez a műtét elkerülhetetlen, bármit is szeretnék majd ősszel. Addig pedig "tartsak ki". Ahogy édesanyám fogalmaz ez egy "róka fogta csuka - csuka fogta róka" helyzet. Ahogy mostani kedvenc írom, Riley Sager fogalmaz, ez "egy saját farkába harapott kígyó helyzet, vagyis ez egy jó nagy uroborosz".

Itt tartunk most. Itt toporgok, egy újabb műtét kapujában. Kemény munkával teli nyár vár rám, amelyet jól megfűszerez majd az endometriózis. Szükségem lesz a támogatásra, és nem csak arra gondolok, hogy a családom és Zoli majd leveszik a vállamról a terheket. Minden apró segítség óriási segítség egy ilyen súlyos állapotban lévő endometriózisos betegnek. Egy jó szó, egy dicséret, bármi olyan finom kedvesség, amely elfeledteti velem a diagnózisomat. Ezért is köszönöm hálásan a rengeteg pozitív, együttérző üzenetet, amit kapok tőletek, nap mint nap! Ez ad erőt a folytatáshoz, minden téren. Ezért is határoztam úgy, hogy amíg csak tudok, a munka mellett újra élni és szórakozni fogok. Csak olyan dolgokat vállalok, amik boldoggá tesznek. Színházba járok, főzőtanfolyamra járok, edzésre járok, igykeszem sok időt tölteni a szeretteimmel, mert nem akarok egyetlen percet sem elpazarolni és megbánni. Nem veszem fel többé a kapcsolatot olyan emberekkel, akik bántottak, akik nem akartak jót, akik önös érdekektől vezérelve keresnek meg. Egyszerűen nincs időm rájuk és olyan dolgokra, amelyek csak visszahúznak. Épp elég nekem elviselni az endometriózis láncait, épp elég mély sebeket ejtettek és ejtenek rajtam a mai napig.

Pontosan egy éve, ezen a napon Zoltánommal világot hódítottunk:

Ma pedig azt mondom, hogy "NEM ADOM FEL!" Azért fogok küzdeni, hogy ilyen boldog lehessek, mint a fenti a képen, amikor azt hittem, végre teljesen egészséges vagyok és örökre eltűnt az endometriózis...

Fogadjátok meg a tanácsomat és éljetek ti is! ÉLJETEK! Annyit, amennyit csak tudtok, olyan színvonalon, amilyet csak teremteni tudtok! Éljenek azok is, akik egészségesek és azok is, akik ilyen komoly terhehet cipelnek a vállukon! Nem jó teher! Fájdalmas és kínzó! De ha megosztjuk és együtt cipeljük másokkal, sokkal egyszerűbb. Nem tabu téma többé a betegség! Nem néma hallgatás! A hallgatás beleegyezés és elfogadás. Egy betegséget és az azzal járó fájdalmat pedig SENKI ne legyen hajlandó elfogadni és normálisnak titulálni!

Örülök, hogy elolvastátok!

Az április az #adenomyosis, másnéven az endometriózis interna világhónapja. Ez a kettő sokszor kéz a kézben jár, mint az én esetemben is. Az adenomiózis jelképe egy ugyanolyan masni, mint az endometriózisé, csak nem napraforgósárga, hanem lila. Ha egy ilyen kitűzőt láttok valakin, álljatok meg egy pillanatra, és jussak eszetekbe! Adjatok hálát a fentieknek, vagy akinek szoktatok, hogy egészségesek vagytok!